Önismeret? Ez valami új trend a ráérő jómódúaknak? Hát lehetséges, hogy egy ember ne ismerje eléggé saját magát? – ilyen és ehhez hasonló kérdések bizonyára felmerülnek többekben, amikor először találkoznak önismereti tréning ajánlóval. (A meglepődés persze egyre ritkább a mai önismeretfejlesztő ajánlatok dömpingje mellett. Utólag talán arra a felismerésre jutunk majd, hogy a fizika, kémia, biológia és informatika forradalmai után a lélektan forradalmi korát éljük.) Hogy a rejtélyesnek tűnő önismeret fogalma közelebb kerüljön nézzük meg mi is az önismeret egyáltalán.

Az önismeret egy többé-kevésbé szisztematikus, rendezett tudás önmagunkról, önmagunk és környezetünk viszonyairól, kapcsolatainkról, erősségeinkről és hiányosságainkról. Éppen ezért -ahogyan környezetünk és mi magunk is változunk, egyre komplexebbé válunk- önismereti tudásunk sohasem lehet teljes.

Azt, hogy hogyan álljuk meg helyünket egy technológiai vagy egy humán környezetben más és más típusú önismereti tanfolyamokon ismerhetjük meg. Meglehet ezek egyikét-másikát nem is önismereti tanfolyamnak, hanem valamilyen célspecifikus képzésnek hívjuk. Közös azonban bennük, hogy általuk önmagunk megfigyelésére alkalmas, a reflexivitásunkat fejlesztő eszközöket tanulunk, illetve képességeket fejlesztünk ki magunkban.

A reflexivitás fejlesztésével egyre inkább képessé válunk viselkedésünket, a kiváltó okokat és a következményeket tudatosítani, megteremtve a lehetőségét a személyiségfejlődésnek, a tudatos kontrollnak, alternatív lehetőségek észlelésének és megvalósításának. A világról és benne önmagunkról való tudásunk objektívabbá válik, hatékonyabban különítjük el, hogy egy-egy konfliktusban, kapcsolati nehézségben mennyi a saját szerepünk és mennyi a többi résztvevő szerepe. A reflexivitás sokunknál magától is fejlődik lépcsőzetesen életkori sajátosságainknak megfelelően. Vannak azonban olyan környezetek melyek elősegítik, mások hátráltatják, sőt megakadályozzák a reflexivitás teljes érettségének kialakulását.

Önismeretünknek amellett ahogyan látjuk magunkat, fontos része az is, ahogyan vélekedésünk szerint mások látnak bennünket. Ezért az önismeret fejlesztéséhez nélkülözhetetlen a „tükör”, de még inkább a „tükröző szemek” jelenléte, vagyis a társak elfogulatlan, érdekmentes visszajelzései viselkedésünkről. Ezt a legtöbb hétköznapi szituációban nem kapjuk meg, a résztvevő partnerek különböző érdekek mentén bevonódottak az élethelyzetbe. Így nem érdekük, hogy teljes nyíltsággal reagáljanak, vagy ha igen, visszajelzéseik akkor is terheltek a közös múlt és elképzelt jövő szükségleteivel, a teljesítmény vagy egyéb előny-centrikus elvárásokkal.

A visszajelzések beépülése zajlik valójában már igen korán, növekedésünk, felnevelkedésünk során (szocializációs folyamat), kezdetben a család, majd az óvoda, iskola és más intézmények által közvetítetten. Ezek a környezetek, rendszerek nem mindenkit készítenek fel azokra a gyorsan változó elvárásokra, kihívásokra, melyeket a XXI. századi felnőtt élet támaszt elénk, hogy saját magunkat „eléggé jónak”, sikeresnek és megelégedettnek érezhessük.

Egy önismereti csoportban a csoportvezetők facilitálják azokat a helyzeteket, melyekben jól megjelenhetnek a személyre jellemző karakterisztikus viselkedési minták. A csoporttag nagy számú visszajelzést kap csoportbeli viselkedéséről. A csoport és a csoportvezetők képesek korrigálni a túlságosan szubjektív, valóságtól elrugaszkodott visszajelzéseket. A visszajelzések és más módszertani specifitások alapján lehetőség nyílik a korrektív emocionális és viselkedéses élményekre. Így azok tartósan beépülnek a személyiségbe elősegítve a magasabb színvonalú alkalmazkodást. Ugyanez a személyiségváltozás más-más hangsúllyal, de megtörténik a professzionális diádikus kapcsolatokban is: pszichoterápia, tanácsadás, coaching…

Az önismeret fejlődése során nem csak saját magunkról tudunk egyre többet, hanem a bennünket körülvevő többiek motivációiról, szükségleteiről, lelkiállapotairól is, emberismeretünk is fejlődik párhuzamosan.

Lehet-e félreérteni, öncélúvá tenni az önismereti fejlődést, túlzásba vinni a csoportozást?
Igen lehetséges, akkor, ha a személy tartósan lemond a külvilágbeli magánéletéről és csak a csoport vagy egyéni segítő kapcsolat védett lélektani terében mer (tud) megnyílni, érzelmi életet élni. Ilyenkor az autonóm személyiség fejlődése helyett végletesen a függőség irányában fejlődik a személyiség. E dependens, öncélú fejlődési irány elkerülését hatékonyan szolgálja, ha a védett környezetben elnyert belátást, új tudást, képességeket transzferáljuk, kipróbáljuk és begyakoroljuk tágabb környezetünkben is. Ez azt is elősegíti, hogy a kezdetben kissé szokatlan, furcsának tűnő énidegen viselkedésminták ismerőssé, énazonossá váljanak, ami fokozza biztonságérzetünket és az éppen megvalósított személyközi interakciók pozitív kimenetelét.